“Ha két árnyék kísér,
míg fenn a Nap ragyog,
nézd meg jól az elsőt,
a másik én vagyok.”
Mielõtt ez a sok esõ esett volna, a Thzmbukta Hotelbõl megszerveztem egy gyalogszafárit jóbarátaimmal, Hon Duras-szal és Van deer Waals-szal. Mindhárman nagy vadászok vagyunk, de a szervezéshez én értek a leginkább, így ez a munka rám hárult. De nem hibáztatom a többieket, nekik egyszerûen nincs érzékük hozzá. Pár szóban bemutatnám társaimat:
Hon Duras Közép-Amerikában született, fekete haja van, kifejezetten csinos, jóképû férfi. Én is elég csinos vagyok, de ez a Hon talán még nálam is jobban megdobogtatja a nõi szíveket, ami nem csekély teljesítmény. Igazi nõi ideál, mindig úgy néz ki, mint akit skatulyából húztak ki. Persze, egy férfi nagyszerûségét nem is annyira a külseje adja, bár ezt nem szoktam jeles barátom elõtt hangoztatni. Hon kalandor típus, aki nem tud megmaradni sokáig egy helyen; igazi foglalkozása nincs.
Van deer Waals holland nemzetiségû, mint azt neve rögtön elárulja. Eredeti foglalkozása sírrabló; mostani látogatása azonban nem szakmai jellegû volt. Kissé titokzatos, sosem lehet tudni, miben sántikál.
Tele van kapcsolatokkal, mindenhol ismer mindenkit. Igazi üzletember.
Nem fecsérlek sok szót az elõkészületekre, összevásároltuk, ami szükséges, majd magunkhoz vettünk néhány dinka bennszülöttet, és nekivágtunk a kalandok sorainak. Az alkudozások során nagy segítségünkre volt Waals, igazi kalmárszellem. Ezután társaságunk kétfelé vált, Waals nyugat felé indult, Duras barátommal dél felé vettük az irányt. Waals mindenáron vízilovat akart lõni, a helybéliek szerint nyugat felé tanyáznak ezek az állatok. Elosztottuk hát a teherhordókat és a készleteket, majd szétváltunk. Találkozási pontként egy nem messzi gázlót jelöltunk meg, amit mindannyian ismertünk.
Nekivágtunk a szafárinak !
Már a legelején, a Wundoba folyón való átkelésnél is sok élményben volt részünk. Odáig az utunk egész sivár és eseménytelen volt. Gyönyörködtem a háborítatlan tájban. Ahogy elhagyja az ember Port Fészket, máris a természetben találja magát. Hon Duras-szal a menet elején haladtunk, közvetlenül P'higa után, aki a bennszülött "idegenvezetõnk" volt. P'higa elég magas volt, sovány, és gyorsan tudott futni. Megbízható társunk volt, igazán jól jártunk vele.
Szóval haladtunk szépen, semmi sem lassította utunkat. Elértünk a Wundobához. Akkor még nem volt ez a sok eső, így a folyó nyugodtan folyt medrében. Egyszerű fahíd ívelt át hullámai felett. Átértünk a hídon, és megálltunk, amíg a teherhordó bennszülöttek és a két öszvér is átkeltek. Egy szép bikóna madarat pillantottam meg az egyik cserjén, fel is hívtam rá Hon figyelmét.
- Nézd csak ! Milyen szép bikóna madár, ott azon a cserjén.
- Valóban, ilyen szépet még nem is láttam – mondta, azután elővette puskáját, és le akarta lőni.
Ebben a pillanatban nagy kiáltozás támadt, én már sejtettem, mi az oka. A bikóna madár ugyanis a kajmánokat kiséri. Lerántottam vállamról a puskámat, de csak azt lehetett látni, hogy egy bennszülöttet s egy öszvért megtámadtak a kajmánok, de nem tudtam lõni, nehogy meglõjem a bennszülöttet is. Látva habozásom, Hon-ban felébredt a Hõs. Kikapta kezembõl felhúzókaros karabélyom, és ordítva rohamozni kezdett.
- Ne félj barátom, megmentelek ! - így Hon, miközben megállás nélkül rohamozott.
De a nagy kavarodásban nem lehetett célozni. Ezzel persze Hon Duras mit sem törõdött.
- Bummm !
Hatalmas dörrenés fokozta az izgalmakat tovább, ahogy Duras a híd közepébe durrantott a fúrt hegyû lövedékes töltényre töltött karabélyommal. Hon egy laza mozdulattal, jobb kezének ujjait a felhúzókarba akasztva, kezét elõre és felfelé lendítve, majd hátrarántva újratöltött, majd lõtt ismét. Közben persze ordított, de a rohamozást már abbahagyta. Érthetetlen spanyol szavakat ordibált, mint mindig, amikor ideges.
- Los cojones ! Que va, que va, mi madre !
Folyamatosan tüzelt, mindenki ledermedve bámulta a jelenetet. Kifogyott a lõszer a csõtárból. Hirtelen csend lett, puskapor fanyar szaga töltötte meg a levegõt. Lassan eloszlott a füst, a hidat húscafatok borították, kajmán, öszvér és bennszülött fura halmaza. Kifolyt vérük egy tócsába összefolyva összvért alkotott. Hon zavartan állt, majd. Majd lassan elballagott. A bennszülöttek lesújtott ábrázattal követték. Én tudtam, hogy nem lett volna szabad lõnie, de nem akartam ezzel zaklatni most.
- Bwana lenni nagy hõs ! - lelkendezett P'higa. Kajmán lenni kufa.
A kufa azt jelenti, hogy vége. Innen is látszik, mennyire ismerem Afrikát. A temetés egyszerű volt, engem mégis lehangolt kissé. Búsan ballagtunk tovább. Egész nap sûrû, mocsaras vadonban haladtunk, szörnyû párás meleg volt. Naplementekor elértük a Kwahzami folyót. Okulva a történtekbõl, a parttól beljebb ütöttünk tábort. A nap lecsúszott az égrõl, szinte egyik pillanatról a másikra sötét lett. Dinka bennszülötteink félõsen néztek körül. P'higa flegmán lógatta a lábát egy ládán ülve. Hon Duras-szal épp azon tanakodtunk, hogy Van deer Waals mikor csatlakozik hozzánk.
- A Csimtoku gázlónál akar bevárni minket - mondtam. Tudod, ahol tavaly azt a gyönyörû, nagy víziantilopot lõttem.
- Igen, emlékszem -szólt Hon.
Láthatólag az emlék elkedvetlenítette kissé. De nem hibáztattam ezért, hiszen nem tehet róla, hogy nem olyan jó vadász, mint én.
- Bwana lõni ma mérges kajmán - próbálta felvidítani P'higa.
Nem sikerult neki.
Hallgatagon bámultunk a tûzbe. Ahogy leszállt az este, a vadonból fújások, morgás zaja hallatszódott, Ilyenek az éjszakák errefelé. Óhhhhh, nem lehet ezt összehasonlítani a városi éjszakák borgõzös, cigifüstös mulatóinak éjszakáival! A szabad ég alatt eltöltött esték, a dzsungel szélén, a meleg trópusi éjszakai szellõk, a tábortûz fénye örökre beivódtak emlékeim közé, kitörölhetetlenül. Gondolkodtam az elkövetkezõ napokon. Szerettem volna húskészletünket kissé feltölteni.
- Ha nyugat felé megyünk, akkor két nap alatt elérhetjük a Csimtoku -t. Közben pedig vadászhatunk kudura - törtem meg a csendet.
Hon még mindig szótlanul a tûzbe meredt.
- Legalább a húsellátottságunk is biztosítva lesz - folytattam.
- Iiigen, legyen így - szólalt meg Hon Duras. P'higa, szólj az embereknek!
P'higa ép lekászálódott a ládáról, amikor éktelen ordibálás hallatszódott a dinkák felõl. Valami olyasmit kiabáltak, hogy "kajmani". Hon berohant a sátrába puskájáért, majd a közeledtére rémülten szétrebbenõ dinkák felé szaladt. Utolsót szívva a cigarettámból felálltam, s hanyag mozdulattal - amilyen lazán csak tudtam - a tûzbe dobtam a cigim. Nem messze tõlünk Hon Duras puskája kezdett el csattogni.
- Tudod P'higa - szóltam, - az az érzésem, hogy ma elveszítjük a másik öszvért is.
Nyugodt léptekkel a sátramba mentem. Ott - miután már nem látott senki -, õrült sebességgel téptem fel az írógép feliratú ládám tetejét. Lázas siettséggel szereltem össze a Lewis géppuskát. A sátram elõtt felállítottam az állványt, és betáraztam.
- P'higa, fogd az állvány lábát !
Ekkorra már Hon, a dinkák és az öszvér kétségbeesett tempóban menekültek felénk. Mögöttük egy horda kajmán.
- Ide Hon, gyertek ide mögénk !
Lefelé céloztam, és meghúztam a ravaszt. A géppuska õrült keleplésbe kezdett, a kajmánok sorait ritkítva. Mire az utolsót is lelõttem, akkora tömegben állt a hullájuk, hogy teljesen elborította a tábort. Nem akarok dicsekedni, de megmentettem a tábort a kajmánok biztos pusztulást jelentõ torkától. Nem először történt meg velem, kalandjaim során számtalan esetben megtettem már.
- Gratulálok barátom ! - szólt Hon Duras. Kezet szorítottunk, majd Hon a géppuskára támaszkodott.
A dinkák és P'higa is szemmel láthatólag felnéztek rám, elismerõ pillantásokat vetettek felém. Az öszvér közelebb lépett a tûzhöz.
- Hát mégis megmenekült - villant át agyamon. Lábai remegtek ijedtségében, félénk pillantásokat vetett maga köré, de élt. Egy dinka odalépett hozzá, és meg akarta kötni az állatot.
- Igazán pompás csúzli - így Hon, és elismerően megveregette a géppuska csövét. Ahogy keze a sok lövéstõl átforrósodott csõhöz ért, felordított spanyolul, és ellökte magától a szerkezetet.
- Hay que tomar la muerte como si fuera aspirinaaa !!
- Caza mayor ! Cojones !
Ahogy a tûzbe zuhant, a géppuska elvált az állványtól; nem lehetett a tûzbõl kivenni. Hon Duras sápadtan állt. Az egyik dinka megpróbálta egy darab fával kipiszkálni a tûzbõl, de nem sikerült neki. Egy másik társával együtt újra és újra megpróbálkoztak vele, de az egyébként is nehéz fegyver beleakadt néhány ágba, és beszorult. Ekkorra a maradék töltények felmelegedtek a tûzben..
Hasra vetettem magam, ahogy a töltények egymás után elsültek. Látványos vetõdésem közben a forrás állapotában lévõ kávévizet levertem, a forró víz P'higa meztelen lábára ömlött. Persze, véletlenül vertem le. P'higa felordított, és elterült a hasán, Hon szintén a földre vetette magát. Számat nyitva tartottam, nehogy a robbanások hangja beszakítsa a dobhártyámat. Pár perc géppuskatûz után csend lett, csak a tûz pattogott. Lassan feltápászkodtunk. A dinka, aki az öszvért akarta megkötni az elõbb említett állattal együtt véres csomóban hevert.
Bikóna madár tetemek borították a tábort. P'higa a lábát szorítgatva ült. Elvesztettünk hát két teherhordót és mindkét öszvérünket is, bennszülött vezetõnk lesántult. Szép kilátások, máris a kirándulás elején. A felkavaró eset után nyugovóra tértünk,de csak lassan jött álom a szememre ez után a mozgalmas nap után. Másnap korán ébredtünk. A rövid reggeli után nyomban útnak indultunk.